Egy napra a nagy Balatont a Kis-Balatonra cseréltem. Matula bácsi otthonában kivételesen nem engem kényeztettek: ezt a fokozottan védett 14 ezer hektárt nyugodtan nevezhetjük az állatok wellnessközpontjának. Erre az idilli helyre járnak pihenni ugyanis a különböző állatfajok képviselői.

A nádasokkal taglalt Kis-Balaton 7 ezer hektárja majdnem 300 madárfajnak otthona. Ezeknek a közel fele csak pihenni jár ide – néhány madár például csak a tollazatát leváltani érkezik a festői szépségű tájra. Az állati wellness hotel főleg azért kedvező, mert a kimerítőbb időszakokban a madarak könnyen táplálékhoz juthatnak. Halban például olyan gazdag a környék, hogy csak le kell meríteniük a fejüket a víz alá.

Persze a halakat sem kell félteni, az évezredek során rengeteg érdekes trükköt fejlesztettek ki arra, hogy táplálékhoz jussanak. Az itt élő harcsák egy része például az 50-100 kilót is elérheti – ők a gyakran revansot vesznek a madarakon, és „beporszívózzák” a közel merészkedőket. A lápos-mocsaras víz alacsony oxigéntartalma próbára teszi saját lakóit, de az igazán kitartó fajok, a csuka, a nyurgaponty vagy az ezüstkárász nagyon jól élnek a táplálékban gazdag környezetben.

A nagy hal megeszi a kishalat, „így lesz az értéktelen küszből értékes csukahús” – tanítja Matula bácsi Tutajosnak. A Berek valóban olyan, mint amilyennek Fekete István Tüskevár című regényéből megismerhettük. Nyüzsgő, mégis nyugalmas, kegyetlen, de igazságos, befogadó, de szigorú vendéglátó, sok-sok, szoros egymásra utaltságban élő állat és növény otthona.

Ezeknek a különleges lényeknek az életterét nem árt tisztelettel megközelíteni – ebben segítenek a Balaton-felvidéki Nemzeti Park munkatársai, a különleges vizes élőhely ugyanis csak az ő felügyeletükkel, szakvezetéssel látogatható. Ezen a terepen ez inkább segítség, mint korlátozás. A lápi élet fő haszonélvezői, a nyári ludak még hatalmas tömegben megfigyelhetőek, és a téli pihenőre érkező szürke gémek is viszonylag nagy számban megmutatják magukat, de például a bundás lakók nyomainak felfedezéséhez nem árt a szakértelem: szarvasok, nyestek, vaddisznók és vidrák nyomai rejtőznek a nádas mélyén.

Nemrég az aranysakál is visszatelepült a környékre. A gyönyörű, tényleg aranyosan-ezüstösen fénylő bundájú állatok koránt sem olyan félelmetesek, mint amennyire a nevükből következtetnénk. A rókához hasonló testfelépítésű, annál kicsit nagyobb testű ragadozók a kutyafélék családjához tartoznak, itt a Berekben pedig a rágcsálók rémei: ürgéket, pockokat, patkányokat is elejtenek. Az aranysakálokat sok-sok legenda lengi körül. Sokan azt gondolták, ezek az állatok valójában elvarázsolt nyulak, akik bokorba rejtőzve alakultak át. Ennek volt alapja: ha egy nyúl befutott a bokorba, ahol aranysakál rejtőzött, akkor ő már biztosan nem távozott, a kecses kutyaféle viszont annyira félős állat, hogy az embernek ritkán nyílt alkalma megfigyelni, legfeljebb nagyon jóllakott állapotban mutatta meg magát.

Az aranysakál Matula bácsi és Tutajos történeteiben, a Tüskevárban és a Téli berekben sohasem költözött el erről a területről. Sőt, kicsit Matula bácsi is itt él még: az ő emlékét őrzi a nemzeti parkban, a Diás-szigeten található Matula kunyhó és a Fekete István Emlékszoba. Abban, hogy ez a talpalatnyi terület épen megőrződött a Kis-Balaton környékéből, valószínűleg az író munkásságának is nagy szerepe volt. A legtöbbet a tájért és az állatokért azonban valószínűleg Vönöczky Schenk Jakab természetvédő tett.

Az erdélyi születésű Vönöczky eredetileg matematikusnak készült, de Hermann Ottó bíztatására ornitológiával kezdett foglalkozni. Sokáig harcolt a nagy kócsagok megmentéséért, de neki köszönhetjük a Kis-Balaton madarainak leső gyűrűzését, pontos megfigyelését is. A 1945-ben elhunyt ornitológus emlékét róla elnevezett kutatóházban ápolják. Itt a mai napig folyik a munka az élőhelyek megőrzéséért.